Szinte egy időben járta be a világsajtót két, számunkra is érdekes hír: egy tanulmány szerint doppingoltak a németek az 54-es vb-döntőn, illetve, hogy egy ciprusi sportdiplomata szerint összesen 11 millió euróval vesztegettek meg hat UEFA vb-tagot a 2012-es Eb helyszínéről döntő szavazás alkalmával, 2007 tavaszán, Cardiffban.

Mi máris arra használjuk mindkét hírt, hogy feloldozzuk magunkat saját rémes bűneink terhe alól, és azt érzékeltessük: hát igen, ha nincs az ellenfelek aljas csalása, akkor mi nyertük volna a világbajnokságot és az Eb-rendezés jogát is.

Nos, nem, akkor sem nyertünk volna semmit. Egyáltalán nem tartom kizártnak sem a doppingolás, sem a megvesztegetés tényét (bizonyíthatatlannak inkább), ám akármelyikbe kapaszkodunk bele, az tévútra visz bennünket.

Ugyanis a dopping lehetett egy ok a sok közül, amelyek révén a nyugat-németek fölénk nőttek Bernben. De ettől még csapnivaló volt a csapatunk menedzselése, az övék kiváló (szálláshely megválasztása, felszerelés, orvosi háttér, és így tovább), és hiába játszottak nálunk a világ legjobb játékosai, a vezetőség balfékségei és az ország általános nyomora, züllött kommunista diktátorai, a foci egészségtelen propaganda-szerepe mind, mind a németek felé billentették a mérleg nyelvét. Bizony, kilenc évvel a világháború után az NSZK labdarúgó-szövetsége már sokkal profibb, jobb szellemű, felkészültebb hátteret tudott teremteni a focicsapatnak, mint a botrányos képességű emberekből és besúgókból álló magyar vezérkar, és eljött a pillanat, amikor kiderült, a világ legjobb játékosai sem feltétlenül verhetetlenek csapatként. Amíg minálunk mindenki arra készült, mi legyen a menü a győzelmet ünneplő banketten, és ki mit vihet haza Svájcból jutalom gyanánt (és közben a játékosok a rossz szervezés miatt csak reggelre kerültek ágyba az Uruguay elleni, drámai, hosszabbításos csata után, a döntő előtti éjszakán pedig elképedve szembesültek azzal, hogy a hotel előtti téren a minden évben ilyenkor tartott koncert zajlik hajnalig, s az igazságtalan premizálás miatt a csapategység is régen megbomlott már), addig a másik oldalon cserélhető stoplit terveztek, kiüríttettek egy nyugalmas, tóparti szállodát, taktikusan pihentették a játékosokat a csoportmeccseken, és soha nem látott egységbe forrt a meccsről meccsre javuló német válogatott.

A cardiffi ügyben még sokkal szánalmasabb a szerepünk. Az ukránok által állítólagosan megvásárolt szavazatokról az ügyben érdekelt magyar lap például azt próbálja sugallni, mintha azok a szavazatok „eredetileg” minket illettek volna. A világsajtó ehelyett arról ír, hogy a toronymagas esélyes olaszok helyett meglepő módon az ukránok és a lengyelek nyertek. Rólunk egy szót sem ejtenek, jóllehet a politikai vezetők közül egyedül Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök páváskodott a döntés kihirdetésekor a teremben (a többiek azért legalább háromesélyesnek gondolták a játszmát, és a kampány után okosan hátrébb húzódtak, hazautaztak), mert a pályázati csapattól kapott információk alapján meggyőződése volt a győzelem.

Ha le akarnánk egyszerűsíteni a dolgot, fogalmazhatnánk úgy, hogy az ukrán, az olasz és a magyar maffia csatájában az ukrán fölényesen győzött, s a mi, szerencsétlen, a foci iránt korábban alig érdeklődő posztkommunista kiskirályaink (pedig szemük előtt vibrált a sok százmilliárd forint, ami egy Eb-rendezés kapcsán megmozdul) ebben a viadalban nem rúgtak labdába. Mondhatjuk úgy is: a foci Eb nem úszó Eb. Most leírták azt is, hogy „állítólag” kaptunk nulla szavazatot, pedig ez tény, hivatalos sajtóközlemény jelent meg a szavazás után az ukrán-lengyel pályázat 8:4:0-s győzelméről az olasszal és a magyar-horváttal szemben (még ha a helyszínen a közlemény megjelenéséig a magyar kampánycsapat igyekezett is elhitetni azt a hazugságot, hogy 5:4:3 volt az arány, s mi kaptuk a négyet…). A helyzet az, hogy mi minden bizonnyal így is, úgy is nulla szavazatot kaptunk volna, hiszen (és ez az igazán vérlázító), sem addig, sem azóta nem építettünk egyetlen valamire való stadiont sem, pedig az első Eb-pályázatunkat lassan tizenöt éve adtuk be,  s ígértünk toronyórát lánccal. Gyurcsány számtalan hazugságának egyike az akkori kampányszövegekben érhető tetten: azt állította, hogy ha kapunk Eb-t, ha nem, a döntés másnapján elkezdődik az új Puskás Stadion építése.

Nem kaptunk Eb-t, hiszen amíg az ukránok Sevcsenkóval, addig mi az Európa-szerte a hazudozásairól ismert kabalafiguránkkal érkeztünk Cardiffba kampányolni, és „természetesen” stadion sem épült.

De legalább most kellene mindenkinek azon dolgoznia, hogy megújuljon a Puskás Stadion. És hogy kijussunk (ha már nem mi rendezzük) a 2012-es Eb-re. Ehelyett fennhangon hirdetjük, hogy „tulajdonképpen” nekünk kellett volna nyernünk 56 éve a vb-t és három éve az Eb-pályázatot.

Tulajdonképpen Mohácsnál és a Don-kanyarnál is nekünk „kellett volna” nyernünk, a baj csak az, hogy a mindenkori ellenfeleknek merőben más a véleménye.

Szöllősi György

A magyar szurkolók élete meglehetősen sanyarú, de annál már csak a finneké szörnyűbb. Ha másért nem, azért, mert miközben ők sem jutnak ki semmiféle világversenyre, még azt is kénytelenek elszenvedni, hogy a mi vérszegény csapatunk időről időre meseszerű sikerélményekhez jusson általuk. Már amennyire büszkék lehettünk arra a tizenhárom évvel ezelőtti diadalra, amikor az utolsó percben bepattogott a labda a lábak között, és már amennyire büszkék lehetünk erre a mai győzelemre, amely egy rettenetesen gyenge finn csapat ellen született meg.

Mégis, van azért bőven értékelnivaló és dicséretre érdemes a magyar válogatott legutóbbi két Eb-selejtezője után. Először is a legfontosabb: hat pontot szerzett a csapat, ami akkor is nagyszerű dolog, ha ez a hat pont egyelőre nem ér többet, mint a Koeman-féle hat pont Málta és Albánia ellen, ugyanígy öt nap alatt, de akkor is hat pont, ami nagyon fontos egy épülő csapat esetében.

Merthogy a mi válogatottunknak a 2014-es vb selejtezőire kell készen lennie, ezt ezúttal is hangoztatta a meccs előtt a szövetségi kapitány. Ennek némiképpen ellentmond, hogy megint és megint pályára lépett a már 51-szeres válogatott Vanczák Vilmos, aki 51 meccsen egyetlen, a válogatottsághoz méltó momentummal sem tette emlékezetessé a pályafutását, s valójában, aligha lesz valaha is „készen” a szurkolók által elvárt értelemben, továbbá az is, hogy a kapusunk, Király Gábor addigra már 38 éves lesz, de, rendben, készüljünk 2014-re.

Ebben az esetben viszont talán egy-két meccset várhatott volna még a csapatba való beépítésére a nemrég még magát száz százalékig ukránnak érző Koman Vladimir, aki nagyon hiányzott az U21-es csapatnak az Eb-döntőbe jutásról határozó (elveszített) meccseken, midőn kihagyhatatlan volt az A-csapatból, ezúttal pedig váratlanul úgy ítélte meg a kapitány, hogy elég neki, ha a cserepadon foglal helyet.

Mondta is Egervári, hogy (a magyar futball százéves hagyományával szemben, amelyet először Lothar Matthäus mert felrúgni) nem teszi közzé a kezdőcsapatot a meccs előtti napon, mert így szeretné meglepni az ellenfelet. A meglepetés, mint kiderült, az volt, hogy Koman helyett azzal a Vadócz Krisztiánnal álltunk fel, aki ezen a meccsen csakis hátrafelé passzolt, s akinek a válogatottban való szerepeltetésére ugyancsak nehéz volna érveket találni (na, persze, ahhoz képest, hogy egy bizonyos Vermes Krisztián, majd egy Pintér Ádám nevű labdarúgó is pályára lépett ezen a napon címeres mezben, Vadócznak tényleg ott a helye…), s további meglepetésként maradt a csapatban a korábban kényszerűségből bekerült Vermes, aki sorrendben az ötödik meccsen a negyedik jobb bekkünk, s aki immár nemcsak a nagynevű és létjogosultságát a sajtóban bizonygató Szélesi Zoltánt, hanem az ott villámkarriert befutó Lázár Pált is kiszorította a csapatból, nyilván klasszis képességei miatt küldték haza Hollandiából az Újpestbe.

Szavamra, ha nem a nyeretlen finneket hozza ma elénk a sors, komoly probléma is adódhatott volna abból, hogy amíg egyre inkább vannak európai szinten is versenyképes futballistáink, addig rendre akad négy-öt-hat, az NB I-es szintet is csak mai, leértékelődött értelmében megütő játékos a csapatban.

Amikor sokan nem értettük, hogy miként lehet Dzsudzsákot lecserélni Stockholmban, az azért volt, mert tudvalévő, hogy ilyen ballába a mai magyar mezőnyben senkinek sincs, s hogy ő azon kevesek egyike a válogatottban, aki bármikor, bárki ellen képes gólt lőni (lásd a mai győztes találatot).

Amikor sokan két éven át nem értettük, hogy miként lehet a magyar válogatott egyetlen csatára Torghelle Sándor, majd Rudolf Gergely, akkor az azért volt, mert tudvalévő, hogy van egy Szalai Ádám nevű centerünk is, aki ugyan szintén nem egy Maradona, de kétszer olyan jól tudja mindazt, amire Torghelle is képes volt, s egy ilyen típusú támadóra a mai magyar válogatottnak nagyon nagy szüksége van.

Szalai semmivel sem volt gyengébb játékos két éve, amikor a Real Madrid Castillában rúgott mesterhármast, mint most, amikor a Castilla ellenfeleinél némiképp gyengébb San Marinónak, mégsem érdekelte eddig kapitányainkat, akik, úgy látszik, a tehetségkutatásban odáig jutnak, hogy ha valaki győztes gólt lő a Bayernnek, akkor végre elhiszik, hogy alkalmas lehet magyar válogatottnak is. Legalábbis ez kellett ahhoz, hogy Szalai végre kezdő legyen a magyar válogatottban, s jelzem, a két meccsen, amelyeken eddig kezdő volt, négy gólt lőtt.

És könnyen lőhetett volna egy ötödiket is, ha Gerát nem állítja meg tévesen lesen a partjelző Helsinkiben, s az elszalasztott lehetőségért azért is kár, mert ez egy olyan Gera-gólpassz lett volna, amivel Zoli ismét a gyengélkedését kétkedve figyelő szurkolók szívébe lophatta volna magát. Már akinek a szívéből kikerült. Érdekes a futball, az első gólt éppen egy olyan kontrából lőttük, amely előtt bajba is kerülhettünk volna Gera könnyelmű labdavesztése miatt. De ellentámadásból szereztük a második gólt is, nagy részben a bátran felfutó Elek Ákosnak köszönhetően, ami egyáltalán nem baj, mert hát egy előttünk rangsorolt csapat ellen idegenben miért ne kontrákra játszanánk, csak éppen jól felépített támadójátékról ne beszéljen senki az után a meccs után, amelyen két, az európai sereghajtók közé tartozó csapat játszott egymással hol unalmas, ötlettelen, veszélytelen meccset, hol taktikailag teljesen szétesett, megyei szintű futballt.

A két meccsen elért 10-1 persze nem szorul magyarázatra, a hat pont hat pont, a mesterhármas mesterhármas, és az idehaza elért 8-0-ra 51 éve nem volt példa (1959, 8-0 Svájc ellen, Tichy Lajos négyet lőtt). Ezek fontos, és ínséges helyzetünkben megbecsülendő eredmények, amelyeknek akkor lesz valódi értéke, ha kicsikarunk végre egy bravúros győzelmet Hollandia vagy Svédország ellen is.

Mert ebben az öt napban csak egy amatőr és egy öregfiúk csapatot sikerült két vállra fektetni. Igaz, korábban ez sem mindig jött össze.

Szöllősi György

Az esti zápor kopog az elegáns terasz óriás napernyőjén, alig néhány csepp eső egy hét alatt. A tenger mellett is nehéz, trópusi a levegő, a zongorista Édith Piaf dalát játssza: Nem bánok semmit… Egy szomszédos ország legnépszerűbb nyaralóhelyén vagyunk, amely mégis ismeretlen a magyarok nagy többsége számára. Mi nem oda járunk pihenni, aminek sokféle oka van, s ezek közül én most nem említek egyet sem, mert én speciel régóta vágytam a Duna-deltához, Ovidius hajdani száműzetésének tájára, amelynek még mindig van valami sajátos, máshoz nem hasonlítható hangulata. A kaszinóban itt ugyanannyit veszítenek, mint Monte-Carlóban, de sortban is fogadják az embert, és a kifogástalanul udvarias kiszolgálás ellenére a sörhöz Coca-Colás poharat adnak (no nem a hotel Iakiban, Gheorghe Hagi luxusszállodájában, ahol most ücsörgünk, de egy háromcsillagosban már simán). A part menti klubok és diszkók partijait Miamiban megirigyelnék, miközben a hajdani konstancai úrikaszinó tengerbenyúló romhídja ronda, (ám romantikus) betontorzó csupán.

A pincér puliszkát hoz csípős zöldpaprikával teletűzdelve, mellé sonkát, de ez már a második főétel, nehéz enni belőle, Vincze Pilu köszöni, nem kér, én is csak a tisztesség kedvéért. Mellettünk két zseniális futballista, gyerekkorom misztikus hősei (a harmadik maga Pilu, a Puskás-akadémisták edzője, a két állítás rá is igaz). A Kárpátok Maradonáját aligha kell bemutatni, a mi generációnk által átélt időszakban a top 3 tagja a világon, s a rúgótechnikájáról most csak annyit, hogy a tőle kapott dedikált DVD - amelyen csupán klubkarrierje góljai kaptak helyet 240 percben – tanúsága szerint Barcelona, a Real Madrid és a Galatasaray színeiben egyaránt lőtt tétmeccsen gólt – a kezdőkörből… Pilu bevallja, hogy divatból és virtusból ő is utálta Hagit fiatalkorában, de a személyes benyomások alaposan megváltoztatták a véleményét. A 125-szörös román válogatott irányító elmondja nekünk, vendégeinek, akik az akadémiája által szervezett U16-os torna csapatait képviseljük, hogy két éve rendre visszautasítja a profi futball minden csábítását, és egyedül a Hagi Akadémia ügyeivel foglalkozik, közel tízmillió eurós befektetésről van szó, amely jórészt a volt játékos magántőkéjéből épül (másnap maga mutatta be nekünk az épülő objektumot, amely egy éven belül készen áll majd Konstancán, Hagi szülőföldjén).

Az asztaltársaságnak tagja Jaskó Zoltán, a hajdani kolozsvári kapus is, aki ifista kora óta jó barátja Haginak, s akit csak egy sérülés akadályozott meg abban, hogy eljusson ne csak az élvonalig, de a válogatottságig is. S aztán itt ül egy mosolygós középkorú úr is, akit nem ismerünk meg, ám a neve milliónyi emléket, újságcikket, apróbetűs eredménysort juttat az eszünkbe. Ő Gavril Pelé Balint, azaz Bálint Gábor Pelé, akit oly sokszor és annyira szerettünk volna magyarként besorolni a román futball nagy alakjai közé, Bölöni László, Jenei Imre, Kovács István, és a többi óriás mellé. Az igazság az, hogy bár Gavril Pelé édesapja és vezetékneve valóban magyar (édesanyja erdélyi szász), ő maga nem beszél magyarul.

A rokonszenves, bohém exjátékos egyike volt a hősöknek, akik berúgták a tizenegyest a Barcelona ellen a BL döntőjében 1986-ban, amikor Helmuth Duckadam (ő meg bánsági sváb, s éppen ottjártunkkor nevezték ki a Steaua Bukarest főnökévé) négy tizenegyest megfogott, az első keleti BEK-győztes csapattá téve így a Steauát.

Bálinttal két nap múlva ismét találkozunk, hogy interjút készítsünk vele a magyar FourFourTwo magazin számára. A futball általános körforgása és nagy család mivolta persze aktualizálja a találkozást: Gavril Pelé ma a moldovai válogatott szövetségi kapitánya, azaz két hét múlva a Puskás Stadionban játszik majd a csapatával Eb-selejtezőt.

Kiderül, hogy a „Pelé” név nem csak afféle művésznév, valóban így anyakönyvezték a hajdani Romániában a futballfanatikus erdélyi apa kisfiát, Pelé a személyijét is megmutatja az FFT-nek. Mindez lehetséges volt Ceasescu Romániájában, jóllehet, az idős anyakönyvvezető kétszer visszakérdezett, mert nem ismerte a világhírű „keresztapát”. Mint Gavril mondta, jelenleg csak annyit tud a magyarokról, hogy szövetségi kapitányt cseréltek, azt sem tudja, miért, s hogy a pontszerzés már bravúr lenne Moldova részéről, jóllehet, tudja, hogy pár éve nyertek is a magyarok ellen. A DVD-ket még találkozásunk után nézi majd meg, mondta, s így hamarosan képben lesz a mieink játékáról, de egyelőre inkább arról beszélt, hogy régen milyen jó volt a magyar foci, hogy hányszor játszott a Honvéd ellen, meg az ifiválogatottal mint csapatkapitány az ugyancsak 63-as Détári Lajos vezette magyar ifik ellen, 1980-ban. És persze szívbéli barátjáról, Hagiról, akinek a kedvéért lemondott a Steaua 10-es mezéről, s olykor a kezdőcsapatbeli tagságról is.

Amikor megtudta, hogy fotózásra is készültünk, lecserélte a halálfejes pólóját, de a Harley-t szívesen kihozta a hotel garázsából egy-két kép kedvéért. Mint mondta, a motorozás az egyik hobbija, most is így tette meg Bukarestből a mintegy kétszáz kilométeres utat.

S hogy mikor lesz Romániának még egyszer BL-győztes csapata?

A válasz egyszerű és rövid, mondta: soha.

Jenei Imre, Helmuth Duckadam, Bölöni László, Anghel Iordanescu, Marius Lacatus és persze Gavril Pelé Balint olyan csodát vittek véghez (ne feledjük, a csapat három év múlva ismét döntős volt a BEK-ben!), amihez hasonlót tényleg nehéz lesz az utódoknak. Talán a Hagi-akadáémisták, s köztük a most tizenöt éves Tüzes Laci, a tornagyőztes csapat talán egyetlen magyar tagja a távoli Konstancán hasonlóan nagy játékossá érik évek múltán.

Marea Neagră. Azaz Fekete-tenger – románul. Nagy futballisták nyaralnak és teremnek itt, ideje megsüvegelnünk őket és a nagyképűség helyett tanulni tőlük.

Szöllősi György (Konstanca)

A reptérre menet Szepesi György hívott, nem mintha tudta volna, hogy Angliába tartok, a válogatott meccsre, csak azért, hogy adjam vissza a Fischer Mór sírjánál készített fényképét, mert nálam maradt. (Bizony nálam, bár tudnám, hogy pontosan hol is!...) Persze, ha már aznap este éppen angol-magyar volt, és Gyuri bácsi volt a vonal bégén, be kellett dobnom, hogy aligha lesz most is 6-3 ide, de azért akkor is örülünk majd, ha az angolok nem vernek minket agyon, ahogy a németek és a hollandok tették. Agyon végül nem vertek, de szokásunkhoz híven készségesen asszisztáltunk (vagy ahogy egy régi Labdarúgás írta: ministráltunk) az angolok talpra állásához a vb-blama után. Remek kis edzőpartner vagyunk mi mindenkinek, akkor is, ha éppen a vb előtti utolsó meccsen kell felpörögni a magyarok ellen, akkor is, ha az újrakezdéshez hívnak minket segíteni. Pedig ez aztán éppen olyan lélektani pillanat volt, amikor nagyot szólt volna egy magyar bravúr, s egy-két szempillantásnyi időre fel is lobbant valami reményféle, 0-1 után. És igen, ha már a játékvezető (a partjelző intésére) megadott nekünk egy gólt annak ellenére, hogy nem rúgtunk gólt, lehetett volna valamit kezdeni ezzel a 0-1-gyel. De nem kezdtünk, hanem megadtuk az újrakezdés lehetőségét Capellónak, akinek a csapata annyira szenvedett, olyan kilátástalannak tűnt, hogy most aztán tényleg kihasználhattuk volna ezt a különös helyzetet. Nem használtuk ki, és tovább erőltetünk olyan, NB II-es kvalitású futballistákat, akikről mindenki tudja, hogy most pontosan kikre is gondolok, mégis képesek odakerülni a magyar válogatott kezdőcsapatába, sőt egyenesen a Wembley-be. Lehet azt mondogatni, hogy jó, de nincs náluk jobb. Csakhogy ezt egyrészt nem hiszem el, másrészt tudom, hogy nem így van, harmadrészt, ha így van, akkor Szepesinek van igaza: le kell mondani az ilyen meccseket. Ha a magyar válogatottnak például Szélesi Zoltán kezdőjátékosa kell, hogy legyen, akkor olyan nagy a baj, hogy tényleg kár házhoz menni a ló...szért. (Már elnézést).

Hiába veszek minden alkalommal egyet, természetesen most is otthonmaradt a konnektordugómegváltoztatóáramátalakítóizém (tudja, valaki, mi a szabatos és normális neve ennek a dugónak, amit a brit három lukba dugva európai két lukat csinál belőle? Mert nekem eddig nem sikerült rájönnöm, hogyan is kellene egyszerűen, de érthetően nevezni, akár magyarul, amikor például blogot írok, akár angolul, amikor például venni akarok megint egyet).

Nos, ezúttal nem tréfálkoztunk, Sus Robi átharapta a gordiuszi csomót, és bekötötte a laptopomat a Wembley sajtótribünjének egyik konnektorába. Csak szét kellett kicsit szedni a vezetéket és eltávolítani az európai villásdugót. Némi fizika és műszaki ismeretek. Íme:

Amikor Roonet lecserélték, érlelődött a balhé. Jól kifütyülték, ő meg gúnyosan körbeintegetett. Jó kis magyar futballhangulat kezdett éledezni a Wembley-ben, ahol olyan kevesen voltak, mint talán még soha, alig több mint hetvenezren… Aztán lőttek a balhénak és az angol szurkolók csalódottságának, jött Gerrard, és nemsokára önfeledten, csillogó szemmel énekelte megint a stadion, hogy „Isten, óvd a királynőt!”.

Illetve csak a többség, mert egy jelentős kisebbség ezúttal magyar nemzetiségű volt a Wembley-ben. Hja, a történelem ilyen kegyetlen: amikor Puskásék parádéztak itt 57 éve, akkor Zsolt Istvánon kívül legálisan a magyarokat elkísérő hazai szurkoló nemigen volt a 104 ezer néző között, most több ezer kint dolgozó és/vagy fapadossal kiugró honfitársunk ugrált a lelátókon, de nekik nem Hidegkuti 43. másodpercben szerzett bombagólja jutott, hanem Vanczák Vilmos bénázásai.

A Wembley-ben nem érezni a legendás atmoszférát, amelyet a régi Wembley-nek tulajdonítottak,  de így megújulva is a világ első számú futballstadionja, ezt ne vitassuk el. 54-ben az angolok érezték túlzóan fényűzőnek és luxuskastélyhoz hasonlítónak a Népstadiont, mára alaposan változott a világ. Az akkor világelső Népstadion ma maga a szégyen, az új Wembleybe pedig a szintek között üvegfal mögött mozgólépcső szállítja a szurkolókat, a sajtórészen öltönyös urak nyitogatják az ajtókat a szemtelen újságíróknak, akiknek többek között bélszínt szolgálnak fel Stroganoff módra, a kávét a stadion hivatalos poharában adják, s minden sajtóhelyhez monitor tartozik, így együtt adott a stadionélmény és az ismétlés luxusa. Csak a pogácsa hiányzott, természetesen. (Ne gondolják, hogy Anfliában nem fontos a pogácsa, jó pár éve, amikor az Arsenal-Liverpool kupadöntőre mentünk Varga Sanyival, az Arsenal alelnökének, David Deinnek egyetlen kérése volt csupán, a nejének, aki egykor gyerekként menekült el Magyarországról, hoznánk egy kis pogit…)

A meccs utáni sajtótájékoztató igazán szórakoztató. A meccs az égvilágon senkit nem érdekel, talán Egervári Sándoron kívül, aki nem átall megint „az előre való játékról” beszélni, hogy azzal voltak gondok (naná, szép lenne, ha hátrafele akarnánk focizni). Mindenki arról beszél, hogy Capello mekkora bunkó, amiért az angol futball legnagyobb legendáját, David Beckhamet egy tizenhét szavas odavetett tévényilatkozattal búcsúztatta el váratlanul a válogatottól, noha ő még készült a visszatérésre (Capello azonban „túl öregnek” nevezte Davidet, aki rendi, meg minden, de a válogatottba már kösz, nem kell). Capello angolja önbizalommal tölti el a magyar újságírókat, akikből nem érkezett több, mint 53-ban, amikor a Népsport, a Rádió és talán a Szabad Föld tudósíthatott. A Népsport maradt, a Rádió is, csak ez utóbbi otthon, Szepesi helyett Petur András jött a Sport TV-től, s itt volt persze az FFT, mégiscsak Londonban találták ki az újságunkat. Félelmetes, hogy Capello miket beszél, milliós (fontban) fizetésébe biztosan nem kalkuláltak be nyelvvizsgapótlékot. Száz százalék, hogy ennyire Egervári is tud angolul, külföldi szerepvállalásai révén, ő azonban nem olyan híres edző, hogy megengedhessen magának ilyen kínlódást, mint amilyet Capello produkál a mégoly toleráns angol sajtó színe előtt. Egervári inkább magyarul (…) beszél, tolmáccsal.

A meccs után a mixed zone-ban Eisemann masszőr ünnepel, mondván, ez volt a 210. meccse a válogatottnál =gyanús, hogy állandóan valami jubileuma van, persze, rajta kívül senki sem számolja a meccseit, azt mond, amit akar), s csak a Wembleyben harmadszor lépett fel nemzeti melegítőben, Gera Zoli pedig bosszankodik, hogy nem lőtte be a helyzetét 1-2-nél. Juhász Roland elárulja, hogy a gyorsvasút, beleértve a Csatornán való átsuhanást is, kevesebb mint két óra alatt hazaviszi Brüsszelbe, majd jön Csányi Sándor (akinek a meccs elején része lehetett a szép angol tradícióban: a csapatkapitányok ünnepélyesen bemutatják a játékosokat a gyepen a futballszövetségek elöljáróinak), oldalán Berzi Sándor, akinek évtizedes rutinja van a válogatott vereségei utáni visszafogott, bűnbánó, de véletlenül sem gyászos arckifejezés mintegy természetes állapotként való magára erőltetésében. A küldöttségben felbukkan Buzánszky Jenő is, aki elpanaszolja, hogy csakúgy, mint Csányinak, neki is egynapos késéssel érkezett a csomagja Londonba, s aki egykor úgy játszott ezen a pályán, hogy az angolok bal szélén debütáló ellenfele, George Robb soha többé nem lett válogatott. Ha már Szélesi ugyanezt nem mondhatja el magáról, nem lehetne, hogy akkor mondjuk ő jusson Robb sorsára? Persze, arról már régen lekéstünk…

De ne nem akarok ilyen undok módon búcsúzni, inkább felelevenítem azt a manchesteri sajtótájékoztatót, amikor egy magyar (!) újságíró megkérdezte a ZTE-vel a United ellen készülő Bozsik Pétertől, hogy „Az édesapja híres futballista volt. Nem tudja, játszott a pályafutása során Angliában is?”

A kis Bozsik némi csodálkozás után ennyit válaszolt halkan: „Hááát, egyszer biztos…”…

Szöllősi György

Az alábbi AFP-képet az Indexről kopiztam be, hiszen ott egy hete megjelent, hogy Csányi Sándor jó helyen ült a vb-döntőn: a világkupa átadásakor pontosan az ünneplő spanyolok mögött tapsolhatott Iker Casillaséknak. És valóban, a világbajnoki trófea mögött-mellett közvetlenül ott van az új MLSZ-elnök feje.

A fotót aztán többen átvették, megmutatták, közölték, de alighanem a FourFourTwo.hu említi meg elsőként, hogy Csányi Sándortól balra (a képen kettővel jobbra) is egy magyar szurkoló tapsol. A jóképű fiatalember nem más, mint Orbán Gáspár, a magyar miniszterelnök fia, maga is NB I-es ifjúsági futballista, aki a vb-döntő után egy héttel immár a felkészülés egyik résztvevője Felcsúton, a Puskás Akadémia U19-es csapatának tagjaként.

Emlékezetes, hogy 1998-ban, a párizsi vb-döntőre vezetett a frissen beiktatott miniszterelnök, Orbán Viktor első hivatalos útja, aki már akkor is magával vitte a francia világbajnokság idején hatéves kisfiát, az időközben felnőtté vált, tizennyolcesztendős Gáspárt.

A baj ott kezdődött, amikor a különleges gusztusú Joachim Löw kijelentette, hogy a spanyolok ellen is „ugyanazt a kreatív támadófutballt játsszák majd, mint korábban”. Hogy micsodát!? Azért ez már-már szentségtörés volt. Egyrészt azért, mert valószínűnek tetszett, hogy a spanyolok ellen legfeljebb azt játsszák majd, amit a spanyolok megengednek nekik, másrészt meg miért játszanának a németek kreatív futballt éppen most, amikor korábban száz éven át egyszer sem sikerült nekik?

Hát ezúttal sem jött össze. Az pedig, hogy Kassai Viktor (némileg túl lazán véve egy-két szituációt) „lap nélkül” hozta le az elődöntőt, egészen páratlan bravúr, különösen a döntőn történtek fényében (és egy szép magyar tradíció továbbélése Palotai Károly 1978-as kőkemény, de ugyancsak lap nélkül levezényelt brazil-argentin meccse után). Kassai, ahogyan arra számítani lehetett, kissé görcsös, kissé lámpalázas volt élete eddigi legrangosabb meccsén, de a maximumot hozta ki magából, és tulajdonképpen jó, szerencsés döntéseket hozott, nem mondhatni, hogy befolyásolta volna az eredményt. Tegyük hozzá, a csapatok is páratlanul sportszerűek voltak (megint csak különösen a későbbi holland ámokfutás fényében). Kassai megalapozta a következő évek valószínűsíthető sikereit.

Bár a vb első fele bebizonyította, hogy átlagban sokkal jobbak és sokkal jobb futballistákkal rendelkeznek a latin-amerikai csapatok, mint az európaiak, kiderült az is, hogy a vb által megkövetelt sorozatos jó teljesítményt, idegi erőnlétet csak az európaiak tudják produkálni, akik elfoglalták a dobogó első három fokát 2006 után immár egy Európától távoli helyszínen is.

A torna általános színvonaláról sokat elmond, hogy a legjobb játékosnak (vita nélkül!) azt a Diego Forlant választották meg, aki csapatával csak a negyedik helyen végzett, de aki kétségtelenül nagyobb egyéniség és sokoldalúbb futballista a dobogóra felkapaszkodott közel hetven labdarúgó mindegyikénél, de aki meg sem közelíti a legtöbb korábbi vb nagy egyéniségeit.

És Messiből nem lett Maradona 2, ahogyan Thomas Müllerből sem Gerd Müller, sem pedig Sneijderékből Cruyffok és Neeskensek. Hamis másolatok rohangáltak a pályán sportörténelmesdit játszva, s végül csak a spanyolok írtak történelmet, akik újsütetű latinos gépfutballjukkal egyértelműen felülmúlták elődeik minden eredményét. Nekik nem kell elnézést kérniük, hogy egysíkú, de tökéletesen működtetett futballjukkal szépen lassan kicsináltak mindenkit, de a világ nem túl boldog azok után, hogy minden idők legharsányabb médiafelvezetése után minden idők leggyengébb futballját nézhette egy hónapon át.

A hollandok menetelése a brazilok bűne, mert bár a játék minden elemében egy osztálynyival voltak jobbak a narancsosoknál kettejük csatája alkalmával egy félidőn át, sikerült agyonverniük saját magukat óvodás módszerekkel. De az már tényleg túlzás volt, amit a döntőben művelt ez az ellenszenves társaság. Ha a tajgába készültek volna favágónak, érthető lenne mindaz, amit csináltak, de ezek a sportszerűtlen, agresszív fiúk világbajnokságot szerettek volna nyerni. Annyi igazság még maradt a Földön, hogy ez nem sikerülhetett, ám amikor a lefújáskor elhangzott, hogy „szegény, szegény hollandok” háromból harmadszor is veszítettek a vb-döntőben, akkor egy laikus hölgy szurkoló fogalmazta meg az igazságot: talán inkább bénák, nem szegények…

A játékvezető, mint az angol bírók a fontos meccseken általában, bebizonyította, amit korábbi fellépései is sejteni engedtek: alkalmatlan egy ilyen feladat megoldására.

Teljesen érthetetlen, hogy például Van Bommel, aki csak a brazilok és a spanyolok ellen öt piros lapos megmozdulással növelte ellendrukkerei számát, végigjátszhatta ezt a vb-t, de a döntőn szinte minden holland az ő szintjére süllyedt.

Az a helyzet, hogy komoly különbségek vannak vb-ezüstérmes és vb-ezüstérmes meg világbajnok és világbajnok között. Ezt a holland csapatot senki sem szereti, ezért aztán az ezüst érme sem ér sokat. A 90-ben ötödik helyezett Kamerun például a mai napig sokkal több szurkoló számára testesít meg kellemes emlékeket, vagyis nem minden az eredmény. Csak majdnem minden.

Sohasem felejtem el annak a francia úrnak a kifakadását, aki 2000-ben azt mondta nekem: „Megnyertük a vb-t, Zidane-ék a világbajnoki címvédők, de ez mégsem érdekel a világon senkit. A magyarok 54-ben csak ezüstérmesek lettek, mégis világszerte erről beszél mindenki azóta is…”

Hja, kérem, az emberek örökké hálásak azért, amikor igazi focit láthatnak.

Szöllősi György

Azt hiszem Kovács Attila megválasztásának napján voltam először MLSZ-közgyűlésen 1998 februárjában, s azóta abban a különleges szerencsében (?!) lehetett részem, hogy minden kongresszuson részt vettem ilyen vagy olyan minőségben.

A helyszínek a Villányi úti pártfőiskolától a Telki edzőközpontig sokat cserélődtek, az állandó meghívottak közül elveszítettük például Kutas Istvánt vagy Barcs Sándort, de azért van, ami nem változott.

Ácsné Jutka, a titkárságvezető képviseli első sorban az állandóságot. Mint kérdésemre elmondta, ő a tizenegyedik elnökválasztásán vesz részt, azaz jóval nagyobb rutinja van az ilyesmiben szinte az összes jelenlévőnél, s amikor elhangzik a neve jegyzőkönyv-vezetőként, máris sokkal otthonosabban mozgok a csillogó-villogó (soha vissza nem fizethető hitelből épült) edzőközpontban. Mert ez az egy nem változik: „Jegyzőkönyv-vezetőnek felkérem Ács Istvánnét. Aki egyetért, kérem….’, stb. Illetve van még valami, ami állandó: az újonnan megválasztott elnökség első dolga, hogy kinevezi Berzi Sándort. Főtitkárnak, nemzetközi igazgatónak vagy valami másnak, de kinevezi. Ez így volt Kovács Attilánál, Bozóky Imrénél, és most, Csányi Sándornál sem történt másként. De ne szaladjunk ennyire előre.

És egy pillanatra tegyük félre a pikírtkedést, mert bár most is éppen elég szórakoztatóra sikerült a közgyűlés, a leendő elnök hatalmas előnnyel kezdi a munkát elődeihez képest: most először érkezik olyan elnök, aki tudja, hogy mire vállalkozik, és most először választottak olyan vezetőt, akinek volt lehetősége és ereje a saját csapatát az elnökségbe emelni, s aki már a megválasztása előtt rá tudta erőltetni az akaratát a küldöttekre.

Csányi Sándor nem kisebb feltételeket támasztott, mint azt, hogy ő jelölhesse a kilenctagú elnökség háromnegyedét, önmagával együtt hét tagot, s hogy az általa ideálisnak tartott, teljesen megújított alapszabályt fogadja el a közgyűlés, beleértve azt is, hogy a megyei elnökök szavazzanak a saját szervezetük önállóságának megszüntetésére. A feltételek pedig teljesültek, miközben Csányi Sándor hónapokon át készült, tanulmányokat rendelt és olvasott, leendő munkatársaival ismerkedett, s megválasztásakor kész elképzelése van szinte minden részterületről.

Laczkó Mihály és Benkő László óta jól ismerek minden MLSZ-elnököt, és bár voltak eddig is jelentős különbségek kvalitások, felkészültség, habitus tekintetében az egyes vezetők között (igen, kitalálták, nem Kovács Attilát javasolnám cégvezetőnek, ha fejvadász lennék J…), teljesen egyértelmű, hogy a legtöbb szempontból Csányi Sándor az eddigi legfajsúlyosabb elnök. Ez önmagában nem garantálja, hogy megint vb-döntőt játszhatunk majd, de feljogosít arra a kijelentésre, hogy „most vagy soha”. Vagyis ha Csányi sem lesz képes jelentősen előmozdítani a magyar futball ügyét, akkor bizony senki.

Az első benyomások alapján Csányi Sándor merőben különbözik azoktól a gazdag magyar emberektől, akik úgy gondolják, hogy minél több a pénzük, annál több dologhoz értenek. Ő szerényen, hogy azt ne mondjam, túlzottan szerényen hangsúlyozza, hogy nem szakembere a területnek, hozzátéve, hogy igyekszik az egyes részfeladatokra a legjobb szakembereket megnyerni, miközben nem gólokat ígér, hanem olyan struktúra létrehozását, amelyben fejlődhet a magyar futball. Ami még árulkodó: nem azt mondja, hogy tucatnyi céget virágoztattam fel, tehát miért ne oldanám meg az MLSZ gondjait is, nem, ellenkezőleg, így nyilatkozott: „Talán életem legnagyobb kihívása előtt állok”. Vagyis nem igyekszik azt elhitetni, hogy más területeken bizonyított zsenialitása önmagában garancia a sikerre. És ez az, ami újszerű, ami szokatlan, de bizalmat kelt. Miközben egyértelmű, hogy Csányinál nagyobb befolyása, kapcsolatrendszere, ha úgy tetszik, hatalma, egyetlen elődjének sem volt az elmúlt évtizedekben.

Jó érzés volt látni azt is, hogy a küldöttek átlépték a saját árnyékukat, hiszen miután a háttéralkuk során odáig jutott a helyzet, hogy kívánatos és kevésbé kívánatos visszalépések után dr. Helmeczy László maradt az amatőrök hivatalos jelöltje, egy alulról jövő kezdeményezés az utolsó pillanatban Dankó Béla Békés megyei futballelnököt emelte a támadási felületet jelentő, már az előző elnökségben is jelentős szerepet vállaló Helmeczy helyére, mintegy meglepetésként, mégis a demokrácia diadalaként.

A többi elnökségi tagságról előtte sem volt vita, az MLSZ közgyűlésében legalábbis nem, mert egyébként számos támadás érte Csányi Sándor azon elképzelését, hogy a futballvilág szemszögéből nézve civil, amúgy nagy tekintélyt szerző embereket jelölt az elnökségbe: Vizy E. szilveszter, a tudományos akadémia korábbi elnöke, Kovács Árpád volt számvevőszéki elnök például biztosan növeli a futball társadalmi presztízsét, de kérdés, hogy adott szakmai ügyekben nem jelent-e majd hátrányt a vezetőknek a sportágban való járatlansága.

Bár erre válasz lehet Csányi Sándornak egy nagyon fontos mondata, amellyel saját bemutatkozását kezdte a megválasztását követő sajtótájékoztatón: „Eddig nem játszottam jelentős szerepet a sportágban. Illetve dehogyis nem: szurkolóként nagyon is jelentős szerepet játszottam…” És ez nem vicc, mert a magyar futball olyan mélyre jutott, hogy ha a vezetői nem tesznek semmi mást, csak felismerik végre azt, hogy a labdarúgásnak a szurkolók, a tömegek bizalmát szeretetét kell visszaszereznie és minden más ezen múlik, s cselekedeteiket ez a felismerés vezérli, akkor sok minden megoldódhat a magyar fociban.

Szöllősi György

Friss a hír: Kassai Viktor vezeti a spanyol-német elődöntőt a világbajnokságon.

Hatalmas megtiszteltetés, és őrült nehéz feladat, tízszer olyan nehéz, mint az összes eddigi meccse együttvéve. Közel milliárdos nézettség várható világszerte, a legnagyobb érdkelődésre számot tartó fealadat, amihez magyar sportembernek az utóbbi években köze volt.

Az után, hogy Kassiék még csak második évüket töltötték a legjobbak, a BL-ben is foglalkoztatott európai bírók között, vagyis még nem ismerik őket a legnagyobb csapatok, a legnagyobb sztárok, a vb-elődöntő több mint álomszerű fejlemény. Azok után ugyanakkor, ahogy az első hátrom meccsükön teljesítettek, várható volt, hogy egy meccsük még lesz a legvégén. Aki döntőre számított, szerintem naiv volt, igaz, nem elképzelhetetlen, hogy (amint Puhl Sándor esetében az 1996-os Eb-n) az elődöntő lesz a világbajnokság legnagyobb, legnehezebb, legrangosabb mérkőzése.

Ha Viktorék ezzel a feladattal is megbirkóznak, akkor Kassai akár Puhl Sándor és Palotai Károly sikereit is túlszárnyalhatja, a következő tíz évben (ennyi ideje van még a nemzetközi korhatárig), BL-, Európa-liga-döntő(ke)t vezethet, Eb-ken és vb-ken szerepelhet. Az olimpiai döntő és a vb-elődöntő így is hatalmas siker, de a legnehezebb feladat most következik. Ha Viktor úgy oldja meg, mint Puhl 1994-ben a vb-döntőt, akkor mindannyian nagyon büszkék leszünk rá.

A Puskás-akadémisták máris büszkék, hiszen Kassai számos nemzetközi feladata mellett az idén is elvállalta, hogy állandó segítőivel együtt ő legyen a PUSKÁS-SUZUKI KUPA nyitómeccsének, a Puskás Akadémia - Real Madrid U17-es mérkőzésnek a bírája idén áprilisban. A felcsúti ifimeccs nem derogált a már akkor is világhírű triónak, ahogyan az sem, hogy már most megígérjék, a vb-élményekről elsőként a akadémistáknak számolnak majd be hazatérésük után a Felcsúti Kollégéiumi Esték keretében.

Szöllősi György